Hirtelen ötlettől vezérelve, egy gyűjtemény megmaradt részének, nagyjából több mint 1000-1500 kaktusznak a gondozója lettem.

Hogy kinek mi az érték, ez is olyan szubjektív, mint oly sok minden az életben. Egy életen át gondozott gyűjtemény eszmei értékét nehéz megítélni, s csak a gyűjtőtársak tudják felbecsülni.

Constantin Vasile Latiş a 15 éve alakult, szatmárnémeti székhelyű, de országos Aztekium Kaktuszgyűjtő Egyesület alapító tagja. Évtizedek óta foglalkozik kaktuszokkal, s Szatmárnémetiben az egyik legnagyobb gyűjteménnyel rendelkezett.

Több mint 2500 darab növénye volt, többnyire saját nevelésben. Kizárólag Észak-Amerikai fajtákat gyűjtött, amelyből szinte mindegyike megvolt. Szeretetét növényei iránt és gyűjtői precizitását tükrözi, hogy kartotékban minden kaktuszról pontosan vezette annak élettani folyamatait. Mondanom sem kell, hogy emellett pontos sorrendben tartotta őket az üvegházában.

2012-ben azonban egy betegség miatt már nem tudta tovább gondozni őket. Egy részét kaktuszgyűjtőknek ajándékozta – többek közt én is jó párat kaptam akkor –, azonban a növények nagy hányada az üvegházban marad, s félő volt, hogy a tél folyamán megfagy.

A kaktuszgyűjtőtársak megpróbáltak megoldást találni, hogy a hosszú évek munkája, féltő gondoskodása ne vesszen kárba. Egy ekkora méretű, speciális gondozást igénylő gyűjteménynek nem egyszerű megfelelő elhelyezést találni.

Szatmár megye vezetésének a segítségét kérték, s így kerültek a Latis-gyűjtemény megmaradt darabjai a Szatmár Megyei Múzeum egyik folyosójára.

Hirtelen ötlet

Csak érintőlegesen foglalkoztam a témával. Viszont a 2013-as kaktuszkiállításon rákérdeztem, hogy mi lett a többi kaktusszal. Tar Sándortól, az Aztekium Egyesület vezetőségi tagjától tudtam meg igen sanyarú sorsukat: még mindig a múzeum folyosóján tengődnek, nem gondozza őket senki, s azt se igazán tudják, hogy mi lesz velük. 

Hiszen több mint ezer kaktuszt nem szívesen fogad be semmilyen intézmény, s gondozásukat sem tudják biztosítani. Emellett, mint később kiderült, a múzeum csak tavaszig adott otthont a növényeknek, utána mindenképp más helyre kellett volna vinni.

Hirtelen ötlettől vezérelve, s megsajnálva a kaktuszokat, felajánlottam, hogy ideiglenesen szívesen befogadom őket. Igaz üvegházam nincs és elvből nem is lesz, a saját kaktuszaimat is a szabadban tartom, de a jelenlegi helynél mindenképp jobb körülmények közé kerülnének.

Végigtelefonálgatva az ügyben illetékes személyeket, végül is megkaptam az engedélyt, hogy elvigyem a Latis-gyűjtemény megmaradt részét a múzeumból.

A bürokrácia aprócska rögeibe azért itt is belebotlottam: annak ellenére, hogy mindenkinek csak terhére voltak a kaktuszok, és nyilvántartásba se vették, amikor átkerültek a múzeumba, most néhány papírost alá kellett írnom, hogy átvettem.

Gyors költöztetés

Június 3-ra, hétfőre szerveztem meg a költözést, amelyben nagy segítségemre volt a férjem, aki szállítót és segítő emberkéket szerzett. Az időjárás viszont nem kedvezett: esett.

Hatan gyűltünk össze, s segítő fiúk nagyon ügyesen és gyorsan összepakolta. Alig egy óra alatt az összes kaktusz a kamion rakterében volt, bedobozolva.

Nemcsak bedobozolásnál, hanem a kicsomagolásnál is segédkeztek, így ez is könnyebben ment. Így pillanatok alatt kiszabadultak börtönükből a növények.

A költözésnél Tar Sándor is ott volt, nemcsak pakolni segített, hanem tudásával tanácsokat is adott.

Mivel nem voltam felkészülve egyik napról a másikra való egy ekkora hatalmas gyűjtemény befogadására, így ideiglenesen egy hosszú ponyvára kerültek a kertbe.

Nehezen boldogultam az elején, hiszen nem volt még meg a tudásom egy ekkora gyűjtemény kezeléséhez, amely hirtelen szakadt az ölőmbe, s amelyhez még hozzáadodott a saját, közel kétszáz darabból álló kollekcióm is, de ennek ellenére elégedettséggel és megnyugvással töltött el a tudat, hogy kicsivel talán jobb sorsuk lesz, mint a múzeumban.