Május 25-én (2015) délután öt óra előtt nem sokkal óriási fekete fellegek gyülekeztek házunk felett. Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen jégesőt rejtegetnek ezek.

Dörgéssel és villámokkal érkezett meg a vihar, és egy nagy zuhéval köszöntött be. De hát volt már ilyen, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Bár, édesanyám, aki Szatmárnémeti központjában, tőlünk úgy 10 km-re lakik, tíz perccel a vihar érkezése előtt már telefonált, hogy bizony nála leszakadt az ég és még jég is elverte a redőnyöket.

A vihar meg is érkezett hozzánk is, s már épp elállt az eső, s azt gondoltam, hogy ennyivel meg is úsztuk, de ez csupán egy lélegzetvételnyi erőgyűjtés volt részéről, az igazi veszedelem csak ez után kezdődött, s csak ekkor zendített rá úgy istenigazából.

Szélvihar következett, csapkodta a fákat és bokrokat, tépte az ágakat. Aztán megjött az, amitől minden kerttulajdonos retteg: diónyi jég bombázta a földet.

Félelmetes volt, még az ablakból is nézni. Egyben elkeserítő is, hiszen tehetetlenül néztem, amit a szabadon tartott kaktuszaimat megpocsékolja. (Az autóm is kint állt, de azt nem féltettem annyira, mint a növényeimet!)

Elsősorban a Mammillariák csoportjában tett nagyobb kárt, de néhány thelocactus, escobaria és turbinicarpus is kapott rendesen.

Eső után igyekeztem összeszedni és védettebb helyre tenni azokat a növényeket, amelyben nagyobb kár keletkezett, hogy ne érje őket az eső, s beszáradjanak a sebeik. Talán így még megmenthetők, s van esélyük a túlélésre.

Az már kisebb kárnak számított, hogy számos névtáblát tört ripityára a lezúduló jég.