A kaktuszok legfeltűnőbb és legjellegzetesebb díszei a töviseik – ezek a módosult levelek nemcsak védelmet nyújtanak, hanem számos más fontos funkciót is betöltenek. Lássuk melyek azok!

A kaktuszok tövisei a levélmódosulás evolúciójának egyik legérdekesebb példái. Nem csupán a védelem és árnyékolás eszközei, hanem részei a növény vízgazdálkodási és szaporodási stratégiájának is.

Formai gazdagságuk, színeik és elrendezésük pedig nemcsak a fajok közti különbségek megértésében, hanem a kaktuszok lenyűgöző morfológiai változatosságának megismerésében is kulcsfontosságú.

Minden kaktusznak van levele, még ha a legtöbb esetben ezek apró, alig látható kezdemények formájában is jelennek meg. A Cactoideae alcsalád tagjainál a levelek csupán néhány milliméteres hajtáscsúcsi struktúraként fordulnak elő, és rövid időn belül lehullanak, különösen a száraz évszak beálltával.

Ezzel szemben az ősibb Pereskioideae alcsalád fajai még széles, valódi lombleveleket viselnek, amelyek jól emlékeztetnek a kaktuszok feltételezett őseire.

A kaktuszok testén a levélalapok idővel levélpárnákká (podariumokká) alakultak, amelyek bordákba vagy spirális sorokba rendeződnek. Ezeken fejlődnek a tövisekké, szőrökké vagy sertékké módosult levélkezdemények.

Az oldalhajtások helyén apró rügyszemölcsök, azaz areolák találhatók — ezek a kaktuszok egyedi szervei, amelyek hónaljrügyek módosulásával jöttek létre. Az areolák csúcsán serteszerű szőrpamacsok nőnek, innen fejlődnek a tövisek, sőt a virágok és termések is.

A kaktuszok szárának bőrszövete alatt található asszimiláló (fotoszintetizáló) szövet, így a növény idősebb korában is zöld marad, mivel a fotoszintézist már nem a levelek, hanem a törzs végzi.

A tövis tehát a levélalap módosulata, amely a törzsfejlődés során elvesztette asszimiláló szerepét, és védelmi, hő- és vízháztartási funkciókat vett át.

A tövisek funkciói

A kaktusztövisek sokrétű szerepet töltenek be:

• Védelem: megóvják a növényt a növényevők, a madarak és a leguruló kődarabok okozta sérülésektől.
• Árnyékolás: a sűrű növő tövis árnyékot vet a kaktusz felszínére, ezáltal csökkenti a hőterhelést és a párologtatást.
• Szaporodás segítése: a horgas vagy visszafelé hajló tövisek beleakadnak az állatok szőrébe vagy tollába, így a magvas termések messzebbre juthatnak (epizoochória).
• Vízháztartás: egyes fajoknál a tövisek harmatgyűjtőként is működnek. A rajtuk lecsapódó pára és harmatcseppek a szár tövéhez csorognak, ahonnan a növény felveheti a nedvességet.
• Ez a mikrokondenzációs vízfelvétel különösen fontos a chilei Copiapoa nemzetség fajainál, ahol az éves csapadék mennyisége elenyésző, de a levegő páratartalma magas.

A tövisek alakja és mérete

A kaktusztövisek alakja és mérete rendkívül változatos. (Képgalériában ízelítőt kaphatunk ebből.) A legapróbb tövisek szemmel alig láthatók, míg a legnagyobbak akár 30 cm hosszú nyársak is lehetnek, s van olyan is, amelyeket szőrszerű szállak takarnak.

A formák sokfélesége ugyancsak lenyűgöző: előfordulnak tűszerű, ék alakú, hajszál, kúpos, papírvékony, fésűs, horgas, egyenes, hajlott, lapos, csavartak vagy hengeres tövisek. A levélalapokból a töviseken kívül pikkelyek, szőrök és serték is kifejlődhetnek.

A tövisek színe is igen változatos, hisze fekete, barna, vörös, sárga, szürke, fehér vagy ezek árnyalatai mind megtalálható, és a napsugárzás, illetve az életkor előrehaladtával gyakran meg is változik.

A tövisek elhelyezkedése alapján megkülönböztetünk:

• középtöviseket, amelyek az areola középpontjából erednek,
• peremtöviseket (szélső töviseket), amelyek az areola szélén helyezkednek el.

A tövisek elrendeződése, alakja és színe fajonként eltérő, ezért fontos határozóbélyeg a kaktuszok azonosításánál.

Tövistelen és glochidiás fajok

Bár a legtöbb kaktusz fajra jellemző a tövisezettség, léteznek tövis nélküli kaktuszok is.

Egyes Opuntia fajták (az egyik legismertebb ilyen fajta az O. microdasys vagy O. basilaris) például nem fejlesztenek valódi töviseket, hanem apró, milliméteres glochidiákat viselnek az areoláikon.

A glochidiák finom, visszahajló, nyílhegyszerű horgokkal ellátott, szőreredetű képződmények, amelyek a bőrbe fúródva nehezen eltávolíthatók, és igen kellemetlen égető, viszkető érzést keltenek. Ezek védelmi szerepe a tövisekéhez hasonló, sőt bizonyos esetekben hatékonyabb is.

S vannak természetes módon tövistelen kaktuszfajták is. Ide tartozik a Rhipsalis, a közismert Schlumbergera (karácsonyi kaktusz), Hatiora (húsvéti kaktusz), illetve az Epiphyllumok (azaz levélkaktuszok) széles fajtája.

S ne feledkezzünk meg a kaktusznemzetségek azon tövistelen változatairól sem, amelyek valamilyen mutáció vagy szelektív nemesítés útján hoztak létre. Csak néhány ismertebb példát sorolnék itt fel: Echinopsis eyriesii „inermis”; Gymnocalycium mihanovichii „inermis” – a jól ismert „piros oltott kaktusz” alapfaja, gyakran zöld alanyra oltva; Ferocactus latispinus „inermis” – a vad típus erősen tüskés, de létezik tövis nélküli, termesztett formája; Astrophytum myriostigma – természetes módon tövis nélküli, jellegzetes csillagformájú szárával különleges megjelenésű.